Hajdan, amikor félig gyerekként még mindenevők voltunk a futballban, előszeretettel jártuk Budapest külső kerületeinek pályáit. A főváros és a vidék peremén ugyanis varázslatos hangulatot árasztottak, külön mikrovilágot teremtettek. Csepelen piros-kék sálban szotyizni látni a hétköznapokon igen tekintélyes gimnáziumi matektanáromat, a Pénzügyőr büféjében venni egy Nagyalföld nagyságú rántotthúsos szendvicset, vagy Óbudán hallgatni a „Hajrá, Kerület, első a becsület!” indulót, tökéletes hétvégi programnak számított. (A csúcs csatakiáltás azért a Gammáé: „Gamma, Gamma, Gamma, jól érzem magam ma!”)

Hát még Budafok! Afelől ugyan kétségünk sem volt, hogy a csapat soha nem jut fel az első osztályba, de az egykori fradista és újpesti menők, levezetőben a gyepen vagy a tribünön, az egyedi ízvilágú ás hangulatú söntés, a „falu a nagyvárosban” feeling ellenállhatatlan vonzerőt jelentett.

Nem is beszélve a környék emblematikus kocsmáiról, amelyeknek már a nevei Krúdy-elbeszélésbe illenének; a „Pista néni” ma is ismerősen csenghet, de ha hiszik, ha nem, létezett a „Söröző a borozóhoz” cégtábla is.

Aztán felnőttünk, eközben a futballunk „összement”, emberemlékezet óta nem jártam Csepelen, Pasaréten, a Hévízi úton. Meg Budafokon sem, egészen múlt szombatig. Amikor a gárda nyáron hetvennégy év után másodszor került fel az NB I-be, ugyan megszólalt bennem valami, de attól tartottam, egészen mást találnék ahhoz képest, ami emlékeimben él, miért mennék házhoz a csalódásért? A hetedik fordulóig bírtam. A Diósgyőr elleni meccset már a helyszínen láttam, és csak pozitív meglepetés ért. Az maradt a régiből, aminek maradnia kellett – még néhány ismerős arc is, egy emberöltővel barázdáltabban -, az változott, ami változásért kiáltott.

Nem mellékesen, egy önazonos, ember- és földközeli klubmodell a vezérkartól a székely származású edzőn, Csizmadia Csabán át az utolsó játékosig napjaink magyar labdarúgásában önmagában elegendő lehet a viszonylagos sikerhez. Jelesül ahhoz, hogy a mezőnyből kimagasló Ferencváros és Fehérvár mögött „negyedtávnál” a Budafok a harmadik helyen álljon a bajnokságban.

Ez persze pillanatnyi állapot, a cél nem a nemzetközi kupaszereplés. A szurkolókat hallgatva, még csak nem is a bentmaradás. Hanem egy érzésvilág újraélése, átadása a fiataloknak: szeretem a helyet, ahol élek, és büszke vagyok rá. A labdarúgás pedig a lokálpatriotizmus egyik legszilárdabb támasza.