Gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy egyszer világversenyen, a helyszínen szurkolhatok a magyar labdarúgó-válogatottnak. Az 1978-as argentínai, az 1982-es spanyolországi és az 1986-os mexikói vb-n erre több okból sem kínálkozott esély, aztán a rendszerváltással megadatott, csak éppen addigra már nem volt kiért, miért utazni.

Egészen 2016-ig. Ekkor el is indult a „fél ország” az Európa-bajnokságra. Így én is, tudósítóként, de fegyelmezni kellett magamat, mert az egyedi élmény hatására olykor akaratlanul is felülkerekedett a rajongói, szurkolói énem. Ez írásaimat újra olvasva is érzékelhető, álljon erre itt példaként egy részlet: „A szívünkben, az agyunkban olyasmi történik, hogy az messze szétfeszíti a sport kereteit. Az, hogy Marseille-ben, a Stade Vélodrome-ban a 60 ezres, gyakorlatilag telt ház többsége honfitársunk volt, történelmi léptékű tény. Hisz a háborúkat nem számítva soha ennyi magyar együtt, szervezett formában nem lépte át a határt. A legszebb persze, hogy fiaink, lányaink ezt ezúttal békés és nemes céllal tették, mert újra belehabarodtak a futballba. Mint amikor az ember már azt hiszi, örökre elveszítette élete szerelmét, aztán egyszer csak előtűnik a semmiből, és érzékeink által picit megcsalatva úgy látjuk, szebb, mint valaha. …alsó hangon is harmincezer torokkal, azaz fővel számolhattunk, 23 játékosunk pedig már a kezdőrúgás előtt másfél órával, öltönyben kisétált az öltözőből, látszólag azért, hogy szemrevételezzék a pályát, de valójában a lelátóra voltak kíváncsiak. Mert a love story kölcsönös, a fiúk nyilvánvalóan el sem merik még hinni, hogy ennyien és ennyire szeretik őket, de a lelkük máris jobb, gazdagabb lett ettől.”

Ma is beleborzongok az élménybe, ami a nyáron megismételhető lehet.

És nem csak azért, mert miként a 2016-os, marseille-i 1–1 alkalmával, az ellenfél a csütörtöki pótselejtezőn ismét Izland. A helyszín a Puskás Aréna, a tét a jövő évi Eb-részvétel. Minden vagy semmi. Hiszen a 2021-es tornára utazni sem kellene – az Eb Oroszországba száműzésének ötlete remélhetőleg okafogyottá válik, elvetél –, a magyar közönség itthon láthatná világversenyen a válogatottat. Június 15-én a címvédő portugálok, 19-én a világbajnok franciák jönnének vendégségbe, 23-án mi mennénk a németekhez Münchenbe. Ugyancsak legalább harmincezren. És rendeznek még Budapesten egy francia–portugál-meccset, valamint egy nyolcaddöntőt.

Ez az, amiről gyermekkoromban még álmodni sem mertem volna.