Először is szeretném a pedagógustársadalom nevében a leghatározottabban visszautasítani az általánosító vádaskodást. Nem vagyok pedagógus, de sok tanárt ismerek, és látom a munkájukat. Magam is szülő vagyok, és engem csodálatos érzéssel tölt el, hogy a gyermekeimnek többet adhatok át ismereteimből, mint átlagos, normál körülmények között. Március óta családunk olyan közös élményekkel gazdagodott, melyekre talán soha nem lett volna lehetőségünk, ha ez a fenyegető vírus nem zár össze bennünket. Ebben az elidegenedett világban ismét magunkra és egymásra találtunk, találhattunk. Én személy szerint hálás vagyok a lehetőségért, hogy ennyi időt tölthetek együtt a gyermekeimmel.
A kritikus levél írója talán úgy látja, a tanítás és a nevelés kizárólag az iskola feladata, és sajnos ezen a tévhiten egyre többen osztoznak. A gyermek elsődleges tanára és nevelője a szülő kell, hogy legyen, akinek nem egyszerűen feladata, hanem kötelessége tudását, ismereteit és a szocializációt átadni gyermeke részére. Ha ezt valaki tehernek érzi, az sajnálatos és óriási probléma.
Visszatérve a pedagógusok munkájához. Bizonyára a levélíró nincs vele tisztában, hogy egy 45 perces óra megtartásához egy kezdő tanárnak minimum ugyanennyi, azaz 45 perc felkészülésre van szüksége. A tapasztalat és a rutin megszerzése után ez csökkenhet ennek a felére, esetleg harmadára, de mivel az oktatandó tananyag folyamatosan változik, nem lehet kizárólag rutinból tanítani. Ez a jelenlegi helyzet azonban merőben új minden pedagógus számára. Sokan, bár rendelkeznek számítástechnikai alapismeretekkel, de most olyan eszközöket kell alkalmazniuk, amikkel eddig sohasem kellett dolgozniuk. Ők a szerencsésebbek! Az idősebb korosztály jó része most kényszerből tanulja azokat a dolgokat, melyek gyermekeink számára természetesek. Ezeket az eszközöket kell olyan szinten használniuk, hogy ne tűnjenek teljesen outsidernek, ne adj Isten nevetségesnek. Tisztában van a pedagógusokat kritizáló azzal, milyen lelkierő kell egyeseknek ahhoz, hogy nap mint nap vállalják ezt a megmérettetést? Hány órát tanulnak és dolgoznak a háttérben, hogy a levélíróhoz hasonlóan gondolkodó szülő elégedetten hátradőlhessen és azt mondhassa: „Renden van, egész napra lefoglalják a gyermekem, nekem már nem kell tennem semmit!”
Összegezve a fentieket úgy gondolom, az iskola „békeidőben” sokkal többet tesz a gyermekekért, mint ami a valódi feladata lenne! Régen természetes volt, hogy a házi feladatot otthon, családi körben együtt oldották meg a gyermekek a szülővel. Ma némely szülő fel van háborodva, ha segítséget kell nyújtania a gyermekének. Elvárják, hogy az oktatás mellett a nevelés és a szocializáció gondját is levegyék a vállukról, de ha a tanár akárcsak felemeli a hangját vagy csúnyábban néz a gyermekre, első útjuk az igazgatóhoz vezet. Az extrém helyzetekről, most inkább nem is írnék. Remélem, hogy a levél írójának a munkája nincs ennyire a kirakatban, hogy annyi méltatlan kritikával illessék, mint ő a cikkében volt kedves a pedagógusokat.
Név és cím a szerkesztőségben