Ez nem csoda, hiszen nem tartották otthonuknak Magyarországot, céljuk a profit hazavitele volt – mondta az Origónak adott interjújában György László. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium gazdaságstratégiáért és szabályozásért felelős államtitkára szerint olyan közgazdászelit jött létre, amely a „patriotizmus„ szó hallatán azonnal összerezzen, pedig a szabadkereskedelemből csak azok tudtak profitálni, akik megőrizték a nemzeti iparukat.
Nemrég Magyarországon járt Steve Bannon, Donald Trump volt főtanácsadója, aki többek között arról beszélt, hogy a szabadkereskedelem és a migráció valójában ugyanannak az éremnek a két oldala. Igaz ez?
A szabadkereskedelmet azok az országok kényszerítették rá a világra, akik a szabadsággal az alkupozíciójuk miatt a legjobban tudnak élni és visszaélni. Míg a közgazdasági elméletek szerint a szabadkereskedelemnek köszönhetően minden résztvevő nyer, valójában nagyon egyenlőtlenül oszlanak el a globalizáció gyümölcsei országokon belül és azok között is.
Csak képzeljünk el egy birkózóversenyt. Ha nincsenek súlycsoportok, ha nincsenek szabályok, akkor a kisebb súlyúaknak jóformán semmi esélyük eredményt elérni. Ha a gazdaság pusztán szabadverseny, akkor az erősek egyre erősebbek, a gyengék egyre gyengébbek lesznek. A globalizáció nem csökkentette, hanem növelte az egyenlőtlenségeket, társadalmi feszültségeket. A szabadkereskedelem és a szabad tőkeáramlás miatt alakul ki a fejlődő országokban a duális gazdaság problémája, amikor egy gazdaság két nagyon különböző részre válik szét: egy fejlett, modern, de külföldi tulajdonú „szektorra”, és duális párjára, az alacsony termelékenységű és technológia intenzitású, de nagy munkaigényű gazdasági részre. Ez a belső ellentét szétfeszíti a gazdaságok szerkezetét, lassítva a növekedésüket. Az ellentétek pedig vonzzák egymást: a legszegényebb afrikai térségek lakói a leggazdagabb régió, Nyugat-Európa felé igyekeznek, hogy szabaduljanak a szabadkereskedelem miatt szűkülő lehetőségeik szorításából. Erre gondolhatott Steve Bannon.
A kilencvenes években sokat hallottuk, hogy a globalizáció minden fejlődő, feltörekvő országot sikerre predesztinál. Mi a válasza erre?
Az, hogy ez abszolút nem volt igaz. Sokféle globalizáció létezhet, de az a folyamat, ahogyan az általunk ismert globalizációt megtervezték, ideológiai bűvészmutatványok révén ment végbe. Van egy rövid történet, ami jól leírja a helyzetet. A neves biológia professzor egy kémcsővel érkezett az előadásra: „Hölgyeim és Uraim, ma egy kísérletet fogunk elvégezni.„ Hirtelen mozdulattal a kémcsőbe nyúlt, majd fura fintor kíséretében megnyalta a középső ujját. „Kérem, csinálják utánam.” A hallgatók egymás után a katedrához léptek, és megismételték a kísérletet, és megállapították, hogy a kémcsőben gyomorkeserű található. Miután az utolsó hallgató is végzett, a professzor a hallgatóság felé fordult: „Akkor ismertetem a kísérlet eredményét. Az önök ízlelőbimbója kiváló, de a megfigyelőképessége rossz. A kémcsőben valóban gyomorkeserű van, de én ezt az ujjamat mártottam bele – magasra tartotta mutatóujját –, és a másikat nyaltam meg.„ Magyarország is hasonlóan járt az 1980−1990-es évek gazdasági szerkezetváltozása során, mint a professzor hallgatói. A legjobban ízleltünk, de a legrosszabbul figyeltük meg, hogy a legfejlettebb nyugati országok hogyan védik cégeiket és piacaikat. A legsikeresebbek ugyanis őrizték, védték és erősítették hazai tulajdonú ágazataikat. Dél-Korea is védte a Samsungot, amely nyolcvan éve még szárított hallal kereskedett, de még 25 éve is eladás helyett inkább bezúzták az általuk gyártott telefonokat. Ma már világelső mobiltelefon- és televíziógyártók. De térségünkben is találunk példát az ázsiaihoz hasonló szuverén és patrióta gazdaságpolitikára. Míg hazánk a kilencvenes években szigorú csődtörvénnyel hagyta csődbe menni cégeit és gyorsan megnyitotta piacait a kínai dömpingáruk előtt, addig Lengyelország inkább megvédte hazai vállalatait és megőrizte az erős középvállalati réteget.
Akik a kilencvenes évek globalizációjának éltanulói voltak, azok 2008-ra sereghajtók lettek.
Nem véletlenül. Rossz tananyagot tanultak nagyon elszántan. Tisztelet a kivételnek, a 2008-as válságig egyetértés volt a hazai közgazdászok között abban, hogy az ezredfordulóig éltanulók voltunk, és csak utána kezdtünk lemaradni. „Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán – s megérted!” – mondogatta Kosztolányi. Ha mi is így teszünk és a valós okokat keressük, akkor észrevehetjük, hogy a kétezres évek külföldi tőkétől függővé vált magyar gazdasága mögött az állt, hogy a kilencvenes évek külső államadósságát csupán külső vállalati tartozásra cseréltük. Azaz eltékozoltuk a cégeinket, a külföldi befektetők pedig piacokat vásároltak és bezárták vállalataink nagy részét. Ez nem csoda, hiszen sokan közülük nem tartották otthonuknak Magyarországot, és nem a térség felvirágoztatásában, hanem a profit hazavitelében gondolkodtak.
A globalizáció ellentmondásaira adott gyakori válasz a protekcionizmus. De miben más ez, mint a patrióta gazdaságpolitika?
Hajlamosak vagyunk összekeverni a kettőt, mert a hazai és külföldi közgazdasági véleményvezéreink elhitették velünk, hogy a hazai érdeket előtérbe helyező gazdaságpolitika csak protekcionista lehet, amit szitokszóvá tettek. Ez megint egy ideológiai bűvészmutatvány. A protekció eredeti jelentése védelem, ami egy pozitív dolog. A mi kultúránkban a kisebbet, gyengébbet, a sajátunkat, a mieinket védeni nem rossz, hanem jó. Ám kiforgatták a szó jelentését, elkezdték arra használni, amikor valaki a kapcsolatai révén jogtalan előnyhöz jut. Így tették szitokszóvá a protekcionizmust, aztán összemosták a patriótával. Történelmi tanulmányainkból emlékezhetünk azonban arra, hogy Amerika első pénzügyminisztere, az akkor csupán 33 éves zseni, Alexander Hamilton terveit követve az amerikaiak szigorú patrióta intézkedésekkel védték a megerősítésre szoruló iparágaikat az angolokkal szemben. Aztán a második világháború után az USA vált a világ legerősebb gazdaságává, ezért ekkor már nem állt ellen a szabadkereskedelmi ideológiának. Sőt maga terjesztette azt, és „puha hatalmával„, vonzó életmódjával szexivé tette a szabadpiaci gondolatkört a világ fiataljai körében. Ennek hatására egy olyan közgazdászelit jött létre, amely nemcsak a protekcionizmus, de a patriotizmus szó hallatán is összerezzen. Pedig bebizonyosodott, hogy a gazdasági ideológiákra építő világkormányzás nem működik jobban, mint a felelős vezetőkkel rendelkező nemzetállamok, ahol a vezetők sikere azon múlik, hogy jól képviselik-e az adott térség érdekeit, azaz patrióta gazdaságpolitikát folytatnak-e. Még ha ezt nem is mindig nevezik nevén. A szabadkereskedelemből csak azok tudtak profitálni, akik megőrizték a nemzeti iparukat. Az egyik leginkább liberális gazdaság, az USA ma is törvényekkel védi a kritikus gazdasági ágazatait. Azzal, hogy „Amerika az első”, Trump végre kimondta a nyilvánvalót. Ez lehetővé teszi az őszinte beszédet. Ha az USA, Németország, Szingapúr és Dél-Korea védheti saját érdekeit, akkor nekünk is törekednünk kell a külföldi és hazai tulajdon egyensúlyának visszaállítására.
Donald Trump újratárgyalta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt. Ez azt jelenti, hogy a globalizáció nyolcvanas évektől kialakított egész modelljét, a WTO, mint szimbólum által képviselt teljes szabályrendszert újra kellene gondolni?
Az elmúlt 40 év összes liberális dogmáját felül kell vizsgálni. Egyre nehezebben tartható az álláspont, hogy a WTO a fejlődő és fejlett országok számára egyaránt hasznos dolgokat képvisel. Sok esetben a nagyvállalatok nyomják át a saját érdekeiket a nemzetállamokkal és állampolgáraikkal szemben: míg elvileg a WTO a szabadkereskedelmet képviseli, addig a legerősebb cégek védelmére szigorú szabályokat erőltet ki, például a szellemi tulajdonjogok terén. Egyetérthetünk Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdásszal, aki szerint nem szabad, hanem méltányos kereskedelemre van szükség. De ez azt is jelenti, hogy attól Magyarországnak még nem lesz jobb, hogy az USA újratárgyalja a kereskedelmi egyezményeket. Nekünk is újra kell gondolnunk, hogy mi a magyar érdek, hiszen számunkra Magyarország az első.
Milyen tanulságokat és lehetőségeket jelent a 2008-as válság és annak utóhatása a jelenlegi globális szabadkereskedelmi rendszerre nézve?
Európának fel kellene ismernie, hogy nagy lehetőségei vannak: 500 millió fős piaccal rendelkezik, ahol a 300-400 milliós középosztály rengeteget fogyaszt. Az embereket és e piacot tudatosan és ténylegesen meg kell védeni a legfejlettebb fogyasztóvédelmi, állatvédelmi, növényvédelmi és magas életminőséget biztosító szabályokkal. Számos veszély leselkedik ugyanis piacunkra: a PwC tanácsadócég által készített tanulmány szerint a kereskedelmi titkok kibertérbeli ellopása 2018-ban EU szinten 300.000 munkahely megszűnését eredményezi és 60 milliárd euró gazdasági növekedést tüntet el, míg 2025-re több mint egymillió munkahely megszűnését eredményezheti. Számos német középvállalat szűnt meg a közelmúltban teljesen váratlanul. Német kémelhárítók a kínaiakat okolják, akik hozzáférhettek ezen Mittelstand cégek levelezéséhez.
Értjük-e, hogy Kína milyen feladatot jelent a nyugat számára?
A fő gondunk nem Kína, hanem az, hogy a fejlett nyugat társadalmai le vannak szedálva az elmúlt 70 évben, ezért vezetőikkel együtt sok esetben nehezen értelmezik a veszélyeket és kockázatokat. Nem csak azt nem tudják elképzelni, hogy egy migránssal mi történik hazájában, és ebből fakadóan másképpen cselekszik egyes helyzetekben. Azt is lassan ismerik fel, hogy Kína milyen eszközöket alkalmaz a gazdasági terjeszkedés érdekében. Nem ezzel van ugyanakkor probléma, Kína csak teszi a dolgát. A probléma az, hogy az EU vezetői nem teszik a dolgukat és nem védik meg az uniós gazdaságot, a termelőket és a fogyasztókat. Nem Kína jelenti a veszélyt, hanem az ellenőrizetlen globalizáció, és ha nem reagálunk, akkor mi magunk. Mindenkivel együtt lehet működni, csak érteni kell a motivációkat és minden szereplő számára előnyös területeket kell találni az együttműködéshez. Magyarország 2010 után ébredt rá, hogy a ránk kényszerített globalizációs kísérlettel a nyugat valójában a nemzetállamot és a gazdasági önrendelkezést gyengítette le az elmúlt 20-30 évben. Eközben a velünk versenyző – és érdekeik szerint együttműködő – erők társadalomszervezése erős. Nem feltétlenül demokratikus, de nemzetállami alapon működik. Az a gazdaságpolitikai értelmezési keret, ami az elmúlt 30-40 évben kialakult nyugaton, az nem mindig fedi a valóságot. Ideologikus, dogmatikus, már-már babonásan hisz láthatatlan kezekben meg efféle képtelenségekben. Például a láthatatlan kéz fogalmának megalkotója, a klasszikus liberális közgazdaságtan atyja, Adam Smith kissé szórakozott és igen szórakoztató morálfilozófus volt, aki egy gyárlátogatás alkalmával még egy főzőüstbe is beleesett magyarázkodás közben, a láthatatlan kézről összesen háromszor tett említést műveiben, és akkor is inkább ironikusan. Aztán persze az alkupozíciójukkal élni képes kereskedőknek és iparosoknak jól jött a mese az ősidők óta magától működő gazdaságról, amikor a saját érdekeiket kellett érvényesíteni. Az életminőség fejlesztése ehhez képest racionálisan értelmezhető, mégpedig elsősorban nemzetállami keretek között. Míg mi sokszor – saját hibánkból – nem látjuk a teljes gazdaságpolitikai mozgásterünket és az összes előttünk álló lehetőséget, Kína saját, patrióta gazdaságpolitikájával érvényesíti érdekeit. Szinte minden lehetőséget lát és minden eszközt bevet, hogy cégeit és háztartásait helyzetbe hozza.
Ez nagy feladat a jelenlegi életformánkkal szemben. Milyen lehetőségeink vannak a patrióta gazdaságpolitika megteremtéséért?
Mindig Magyarország legyen az első. Vagyis a magyar érdek legyen a legfontosabb és döntő szempont, amit figyelembe veszünk. Például, lehet egy vezérlő elvünk, hogy mi is tekintsük nemzetstratégiai szempontból fontos szektornak azokat az ágazatokat, amelyeket az USA is annak tekint. Ezeket az ágazatokat érdemes többségi magyar tulajdonba venni, többségi magyar tulajdonban tartani. Nem jó, ha egy magyar ásványvízcég tulajdonosa külföldi kézbe juttatja vízkincsünk egy részét, vagy ha a hazai kereskedelmi láncunk üzleteket és piacot ad át külföldi befektetőknek. Az élelmiszergazdaságban számos más példát is találunk: a növényolajipar 95 százalékban külföldi tulajdonban van, a cukorgyártásunkat uniós szabályozásoknak engedelmeskedve leépítettük, a maradékot pedig külföldi cégek kezére adtuk. Most pedig már százszor annyi cukrot importálunk, mint tíz éve.
A neoliberális ideológia keretében a domináns nyugati országok azt hangoztatják, hogy ők is feláldoznak mindent a globalizáció sikere érdekében, ahogyan Magyarország is feláldozta hazai erőforrásait, cégeit és piacait. Mi ebből az igazság?
Semmi, ennek éppen az ellenkezőjét teszik. Kanada még a juharszirupot is nemzetstratégiai ágazatnak tartja, amelyből jelentős készleteket halmoz fel az országban. Úgy tartalékolják a juharszirupot, mint mások az olajat vagy a földgázt. A franciák a joghurtot tették stratégiai ágazattá, hogy megakadályozzák a Danone eladását. Ha mégis elkerülhetetlen egy hazai cég eladása, akkor pedig arra törekednek, hogy a hazai startupokat a külföldiek helyett francia befektetők szerezzék meg. A világ legnagyobb autógyártója, a Volkswagen pedig 20 százalékban Alsó-Szászország tulajdonában van. Magyarországot eközben tévútra vezették a balliberális korszakban. Ezért nekünk nem azt kell követendő példának tekinteni, amit a nyugati országok mondanak, hanem azt, amit tesznek. Tehát a globalizáció folyamataival szemben patrióta gazdaságpolitikával kell egyensúlyt kialakítani.
Mit jelent ez a mindennapokban?
Ha a növekedés útján akarunk maradni, akkor arra van szükség, hogy a munkaerő és a profit is magyar legyen. Ehhez az kell, hogy a cégek és értékláncok minél nagyobb arányban magyar tulajdonban legyenek, magyar dolgozókkal a magyar gazdaságnak termeljenek profitot. Stan Shih, a tajvani központú Acer alapítója 1992-ben rajzolta meg a mosolygörbét. Észrevette, hogy a termelési lánc két végén található a legnagyobb hozzáadott érték, a legkisebb hozzáadott érték – így fizetések is – pedig az összeszerelésben vannak. Minden más szakaszban magasabb érték keletkezik a tervezéstől a marketingen át az értékesítésig. Az iPhone esetében a profit és a bér 60 százaléka ott jelenik meg, ahonnan a termék ered, ahol megtervezték és kifejlesztették, nem pedig Kínában, ahol összeszerelik. Ott csupán 2 százalék. A globális értékláncok, azaz a nemzetközi nagyvállalatok pedig törekednek arra, hogy a magas hozzáadott értéket előállító munkahelyeket és termelési fázisokat otthon, anyaországaikban tartsák. Hallgatólagos megállapodásuk van anyaországaik kormányaival, hogy otthon nem építenek le kutatói-fejlesztői munkahelyeket. Ezért kell nekünk is felépíteni a saját, általunk megtervezett magyar márkákat, amelyek hazai tulajdonban vannak, így a tulajdonosi jövedelmeik is a magyar gazdaságot gyarapítják. Saját termékekkel kell megjelenni a világpiacon, amelyeket mi tervezünk és értékesítünk. Ez azt is jelenti, hogy visszaszerezzük közvetlen kapcsolódásunkat a piachoz, nem pedig közvetítőkön keresztül kereskedünk. Persze nem vagyunk naivak. A világexport 80 százalékát a 600 legnagyobb multicég adja. Kína állami vállalatai 2017-ben 454 milliárd dollár nyereséget termeltek, miközben Magyarország teljes GDP-je abban az évben 160 milliárd dollár volt. Elődeink pedig a 90-es években hagyták leépülni regionális multivá válni képes vállalkozásaink döntő többségét, és az egyik legnyitottabb gazdasággá tették a magyart. Ez a kiindulási alap. De ha kínai stratégákkal vagy nyugati szakpolitikusokkal beszélgetek, akkor ők értik, mire gondolok, és nem várják el, hogy 100 százalékban külföldi tulajdonban lévő vállalkozásokat engedjünk stratégiai szektorainkba. Ők is tudják, hogy ez hosszú távon olyan egyensúlytalansághoz vezet, amiből a 2008-ashoz hasonló frusztráció képződik, ami pedig ellenük fordul. A stratégák hosszú távú egyensúlyi helyzetekben érdekeltek, a középszint viszont rövid távon maximalizálná a hasznokat. Nekünk most az egyensúly eléréséhez magyar márkákra van szükségünk, és olyan multikra, akik otthonunknak tekintik hazánkat és segítenek a hazai kicsiknek rájuk csatlakozva fejlődni.
A Századvég EU28-felmérése szerint például a magyar emberek 51 százaléka ma már inkább kedvezőtlennek tartja a globalizációt. Mi lehet ennek az oka?
2010 után letértünk az IMF és a Bizottság útjáról és rátértünk a magyar útra. Ha a nemzetközi szervezetek által kijelölt ösvényt követjük, akkor lefelé tartó spirálba kerültünk volna, ahogy a görögök. A nemzetközi szervezetek szerint a válságot részben a túlfogyasztás okozta, ezért szerintük csökkenteni kell a kiadásainkat a bérektől a nyugdíjakig. Ez nem működő modell, ennek inkább az ellentéte a cél. A magyarok ezt érzik, többek közt ebből ered a szkepticizmus. Magyarországon azt is észrevettük, hogy a probléma nem az, amit külföldről sulykoltak – miszerint túl sokat és felelőtlenül fogyasztunk –, hanem az, hogy keveset termelünk. Pontosabban az, hogy széles rétegeknél nincs elég saját jövedelem ahhoz, hogy fogyasszanak, ezért kénytelenek hitelből fogyasztani, hogy a gazdagabbaknál látott és hatalmas erőkkel reklámozott életszínvonalat megpróbálják elérni, majd fenntartani. Ráadásul, amikor hitelből fogyasztunk, akkor még csak nem is a saját termékeinket fogyasztjuk, és ezzel a kör bezárult. Ha azonban jön egy pénzpiaci turbulencia, akkor a valódi fedezet nélküli hitelekre épített fogyasztás szükségszerűen válsághoz vezet, ahogyan az hazánkban is történt. A túlzott eladósodás aztán válság idején magának a hitelezésnek az összeomlásához vezet. E szélsőségek közötti ingadozás megszüntetésére a magyar kormány a globalizáció korábbi nagy nyerteseitől – vagyis a globális felső tízezertől – jövedelmeket csoportosított át a hazai munkavállalók felé, akik 2010 előtt végig a globalizáció fő elszenvedői voltak. Így már saját erőből is fogyaszthatnak, de a hitelfelvételüknek is megvan a fedezete. Az is lényeges, hogy ezek munkából származó jövedelmet jelentenek, nem segélyt, nem állami transzfereket. Ez nagyon bátor gazdaságpolitika, amiről kevesen gondolták, hogy végigvihető. A szektorális adók, a bankadók, a közműadók, a kereskedelmi láncok adója vagy az államadósság kamatterheinek csökkentése a külföldi tőketulajdonosok Magyarországon létrehozott extraprofitját adta vissza a magyar családoknak, azaz a 2010 előtti hibákat kezdte helyrehozni. Ennek számos formája volt, például a családi adókedvezmények, a csok vagy a minimálbér emelése a tisztességes bérek kikényszerítésének érdekében. Ez évi 1000 milliárd forintot, családonként közel félmillió forintot jelent.
Tíz éve volt a 2008-as nagy pénzügyi válság. Az USA-ban továbbra is óriási adósságok vannak. Ugyanakkor elindult az amerikai jegybank kamatemelési ciklusa, ami egyre növeli a hatalmas adósságok után fizetendő kamatokat. Mire számíthatunk a következő években?
A jóslás nem az én műfajom. A józan előrelátás híve vagyok. Józanul nézve a mai helyzetet fel kell készülni az amerikai gazdaság megtorpanására a közeljövőben, mert számos ciklikusan változó gazdasági mutatószám ezt jelzi. A dollárban eladósodott feltörekvő országok a Fed kamatemelésének hatására pedig bajba kerülhetnek majd. Ebből adósságválság alakulhat ki, ami átterjedhet a fejlett világra. Mivel Magyarország a kilencvenes évek radikális liberalizációja és privatizációja miatt az egyik legnyitottabb országgá vált, ezért sikerünk nagyon függ a külső körülményektől. A teljesen nyitott ország védtelen ország. Az elmúlt 8 év pénzügyi és gazdasági intézkedéseinek hála most más helyzetben vagyunk, mint tíz éve, amikor a külső tartozásállományunk 114 százalék volt, ami mostanra 56 százalékra csökkent. Az államadósság akkor az uniós átlag felett volt, mára az EU és az eurózóna átlaga alá csökkentettük. Az adósság devizaaránya pedig 50-ről 20 százalékra csökkent. Egy válságot szinte minden ország megérez, de mi most sokkal jobban fel vagyunk rá készülve, a magyar kormány végre teszi a dolgát. Már nem vagyunk védtelen ország.
